Tegnap, miután befejeztem az előző csodás posztot eszembe jutott, hogy ma miről fogok írni. A becenevekről. Olyan viccesek tudnak lenni és lehet, hogy mögötte pedig nagyon mély érzelmek vannak. Ugyanakkor ott vannak az olyan becenevek, amiket a helyzet szül teljesen spontán. Kurva jók vannak. Jafar, Dr. Szemétláda, Herkules, Joe, Jocó, Jonathan, Josephine, Májki és a többi. Tegnap még nagyon sok volt a fejemben de sajnos ma annyi "csodálatos" dolog történt, hogy csak ez a néhány jut eszembe.
Miért van az, hogy valakivel szeretnéd megszakítani a kapcsolatot de nem tudod, mert beledöglesz abba, hogyha nem beszélsz vele és abba is ha igen? Tuti erről is van valami könyv, amolyan: hogyan éljük túl a sivatagot szerelemre való átirata. Kell, hogy legyen valami nagyon okos ember, aki megírta a gondolatait a szerelemről, mert ő tanulta valami iskolában, hogy hogyan is működik, meddig tart stb. Ha van ilyen és esetleg olvassa ezt, akkor tájékoztatom, hogy nagyon rosszul tudja, gondolja. De az is lehet, hogy tudja, hogy nem így van, csak valamiről írnia kell esetleg ő is megtapasztalta, hogy nem így van de önmagát lehet kínosnak gondolja felülbírálni. Egy harmadik (talán, nem számolom hánynál tartok) eshetőség pedig, hogy mindenki olyan jó más életének megoldásában de a sajátját nem képes helyretenni. Azt hiszem én is ezek közé tartozom, ezért nem is szeretek tanácsokat adni. Az egész életem egy nagy szar, úgy ahogy van. Önsajnálat. Masszív önsajnálat, gondolhatná bárki de nem az. Mert már én is unom nagyon de egyszerűen nem tudok szabadulni a dologtól. Nincs aki a helyébe léphetne, aki pótolhatná a hiányát. Aztán az is lehet, hogy csak az emlékek kellenek és nem Ő maga. Néha azzal próbálom nyugtatni magam, hogy "á már úgy is megváltozott, én nem ezt a lányt szeretem, hanem a régit, ami elmúlt nagyon régen." Körülbelül másfél éve megváltozott minden. Egy rossz döntés volt az egész, amivel úgy tűnik, eddig legalább is, hogy hazavágtam mindent. A legnevetségesebb az egészben, hogy lett volna lehetőségem jogorvoslatra de egy fasz voltam és "úgy is elmúlik". Hát baromi nagyot tévedtem. De nagyon nagyot. Életemben ilyen rossz döntést nem hoztam még. Később lehet, hogy lesz még folytatás. Nagyon nem lesz folytatás, csak a hiány, vágyakozás és a fájdalom marad az egészből semmi más. Brutálisan rossz ez a tudat. Igen, azt is tudom, hogy én rontottam el és hogy az meg egy közhely, hogy "az ember szokott hibázni". Nem lett volna szabad. Meg kellett volna beszélni mindent, kiadni magamból, helyrehozni amíg míg volt rá esélyem. Hát mostmár nincs. (A mostmár egy szó?, sajnos nem tudom. De ez csak mellékszál.) Mostmár csak arra van esélyem, hogy felkötöm magam vagy maradok ilyen élőhalott forma, akinek a boldogság újabban maximum néhány óráig tart. Egy kicsit elkanyarodtam a becenevektől, legalább is ezt lehetne hinni de mivel keretes szerkezetű a történet ezért még egy utolsó mondat, egy szó semmi más. Nyunyó.
Ez még egy ilyen, last minute segítség azoknak akik esetleg bénáznának az életükkel, mert másokét csodásan meg tudják oldani de a sajátjukat nem: gondolkodjunk előre, számoljunk azzal, hogy mit, miket veszíthetünk. Ne essen senki ugyanebbe a hibába, mint én, mert piszkosul el tudja cseszni a mindennapokat (is).
https://www.youtube.com/watch?v=Y54znB4Bebg
elég volt.fáj.nagyon-nagyon.
